Indulás

Ez egy kész hullámvasút!

Kezdjük az elején! Azt hiszem fent volt.

Anno, valamikor a második évemben egyszer beadtam egy Erasmus pályázatot, Hollandiába, Eindhovenbe, de az épp aktuális rossz tanulmányi eredményeim miatt végül is visszamondtam még a jelentkezési fázis elején. Mindenesetre nyitott voltam egy esetleges külföldi útra, de nem akartam egyszerre kint is meg otthon is megszakadni. Valami más megoldásra vártam.

Aztán az első sikertelen kurzusom után kicsit megcsúszott alattam a talaj, és rám borult az a kis palota amit magam köré szőttem álmokból, vágyakból, célokból. Akkor minden összedőlt, és sajnos azóta sem sikerült újakat álmodnom.

Aztán neki indultam az utolsó félévemnek. Elég sok és nehéz tárgyat kellett felvennem, és csak akkor álltam neki a szakdolgozatomnak, és még felvételizni is akartam, és a záróvizsga, és és.... Úgy indultam neki, hogy ez nagyon nehéz lesz, szinte lehetetlen mindent kézben tartani, de ott volt az a 'szinte'. Tudtam, hogy nagyon bánnám, ha meg sem próbálnám. Jobban, mint azt, hogy esetleg majd nem sikerül... És ezt igyekeztem is tudatosítani magamban, de könnyű volt olyan messziről ezt gondolnom.... Mert (spoiler!) bizony az lett a vége, hogy (csupán egy tárgy híján, de) nem sikerült. És akkor ott ezt hatalmas tragédiának éltem meg. Pár hétig el is tartott mire eszembe jutott: úgy indultam neki ennek az útnak, hogy nem baj, ha nem sikerül.

Természetesen azt az egy tárgyat csak következő tavasszal pótolhatom, úgyhogy a hároméves képzésből négyet csinálok és van egy "üres" őszi félévem.

Aztán bementem az egyik csoporttársam, egy barátom védésére, ahol mellém ült az Erasmus koordinátorunk, szóba elegyedve azonnal lecsapott erre az üres félévemre. Akkor is épp teljesen céltalan voltam, aztán eszembe jutott. Talán erre az alkalomra vártam! Itthon semmi dolgom, csak kint kell teljesíteni! És őszintén szólva, ha nem lenne ez a csúszás, valószínűleg nem megyek sehova Erasmus-szal. Mi van, ha az az egy tárgyam pont azért nem sikerült, hogy tudjak élni ezzel a lehetőséggel. Mi van ha a sors vagy Isten vagy a saját tudatalattim akarta így. Mi van ha így kell lennie?

Bennem volt a kezdeti lelkesedés, de nyögvenyelős utat tettem meg mire elindultam. És ezt a repülőre várva realizáltam:

Nagyon rossz volt látni anyáékat, ahogy ott állnak és csak néznek utánam. Azért a kiabálással teli 10 percért jöttek fel velem amit együtt töltöttünk. Miért csak ennyit és miért így? Miattam. Annyira nehezen indult ez a Brüsszel projekt. Mindennek későn álltam neki, a jelentkezésnek, a szálláskeresésnek, a regisztrációknak, a teszteknek, a pakolásnak. Csak ültem, sodródtam az árral, és vártam, hogy majd valaki lökdös a cél felé. Amióta elbuktam az első tárgyamat az egyetemen, azóta már nem hiszem, hogy képes vagyok mindenre. Elbuktam az önbizalmamat is. Remélem, hogy ennek az útnak az lesz az eredménye, hogy visszakapom. 

Aztán felszálltam a repülőre. Már korábban is utaztam egyedül repülőn, Németországba, de az egy kicsit más volt, mert ott a család rakott fel a gépre és a családom várt a másik oldalon is. Most fogalmam sem volt mi vár, ha megérkezem. Most nem volt olyan jó egyedül utazni.

A repülőn teltház volt, alig fértek el a csomagok. Mint New York-ba menet, most is meghallgattam a Kozmosz Stabil oldalfekvés című számát, csak a "repülőn extra lábtér miatt" :D

Indulás előtt elmondták a kötelező biztonsági előírásokat. A szokásost, meg azt, hogy a Samsung Galaxy Note 7 telefonok használata és töltése szigorúan tilos a gépen. :D

Kiderült, hogy az út 1 óra 40 percet vesz igénybe. Erről két dolog: 1. Visszafele bekészítek egy filmet, mert simán lesz rá idő, 2. Én meg három órát döcögök Dunaújvárostól Szegedig...

Párszor el-elpityeredtem, főleg ha a szüleimre gondoltam, valószínűleg a fent említett bűntudat miatt, de igazából nem is szomorú voltam, inkább hatalmas szeretettel gondoltam rájuk, és hálával, amiért mindig segítenek, bármit is csináljak jól vagy rosszul! :) Szóval inkább csak a szememen csordult túl az a végtelen szeretet amit irántuk érzek. Meg biztos a feszültség is. A két fő gondolat, ami cikázott bennem: A 3 hónap egyáltalán nem sok, el fog repülni nagyon gyorsan és Fogalmam sincs mit fogok csinálni a következő héten. Eléggé összezavaró.

Jött a büfékocsi, eszembe jutott a németországi út, hogy nem sokkal előtte olvastam egy cikket, hogy a sós olajos magvak jók a repüléskor, de most elfelejtettem, szerencsére nekik volt. Azonban előttem ült két fiú, eléggé fiataloknak tűntek. Akartak venni két sört, de alig volt rá pénzük. Szó szerint nagyon mélyen a zsebükbe nyúltak, elővették minden apró, csörgő pénzüket és odaadták. Volt benne minden. Euro, forint, dollár... :D

Az is eszembe jutott párszor, vajon hogy fogok tudni menedzselni egy életet egy bőröndből?

Vajon milyen idő lesz ha leszállunk? Tudtam, hogy ott is sokszor esik, mint Angliában, de elég furcsa volt az otthoni 30 fokban mindenféle vastag ruhát pakolni.

Eszembe jutott az is, hogy milyen gázak ezek a kicsi ablakok, de biztos nehéz megtörni egy repülőgép testének kontinuitását.

A gépen egyébként egészen kocsmahangulat volt a diákcsoportok miatt akik velünk utaztak.

Aztán leszálltunk. A hölgy, akitől a szobát bérlem, nagyon segítőkész és kedves, felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre. Amikor meglett a bőröndöm, írtam neki, de kiderült, hogy még úton van Párizsból Brüsszelbe, találkozzunk máshol. Kimentem megkeresni a Shuttle Bus-t. Épp találkoztam még egy magyar anyukával és kislányával akik sokat járnak ide, és útbaigazítottak. A reptér kicsinek tűnt, és pár része el volt kordonozva, mint amit építenek. Valamint az utasokhoz képest feltűnően sok volt a gépfegyveres terepruhás katona. És akkor esett le. Először azt hittem, hogy ez AZ a reptér, de otthon utána nézve rájöttem, hogy AZ a belső reptér volt, én meg a külsőn szálltam le.

Amennyivel fejlettebbnek gondoltam Belgiumot, annyira teljesen normális, hogy a buszmegállóban várva körülöttem mindenki dohányzott.

A busz 40 perc alatt bevitt Bruxelles-midi-be ahonnan egy taxival vagy metroval el kellett jutnom a megbeszélt Herrmann Debroux metromegállóig (kész szerencse, hogy matematikusként nem esett nehezemre ezen nevek kiejtése :D köszi Szeged! <3) Gondoltam inkább metrozok, olcsóbb is, meg legalább kicsit kipróbálom magam élesben. Nagyjából 5 ember megkérdezése és 40-45 perc elteltével meg is találtam a metrot, sikerült jegyet vennem, a hatalmas és dög nehéz bőröndömmel eljutni a megfelelő állomás megfelelő oldalára. Egy átszállás után már ott is voltam a megbeszélt helyen.

Itt jegyezném meg, hogy az emberek nagyon nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Még ha nem is tudtak angolul, az egyszerűbb dolgokat, mint például metro stop megértették, és franciául, meg a kezüket használva, erősen gesztikulálva elmagyarázták mit hol találok.