Csoki-csoki-csoki-eső

Brüsszelben van egy Nocturnes nevű kezdeményezés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden csütörtökön néhány brüsszeli múzeum esténként kicsit tovább van nyitva, és a 25 éven aluliaknak például csak 1,50 € a belépő. És ez elég király! 😁

Tegnap - többek között - a Musée de la Ville de Bruxelles (Brüsszel városi múzeum), a Choco-story (kis kézműves csoki céh) és a Musée du Costume et de la Dentelle (Esküvői múzeum) volt kedvezményesen megtekinthető.

Természetesen nekem több se kellett, a Brussel Brost hívogató szava ellenére spanyol barátnőmmel nekivágtum aprócska belvárosi múzeum-körutunknak. (Ugyanis volt olyan szerencsénk, hogy minden múzeum, ami érdekelt minket, a belvárosban volt.😊)

Le Musée de la Ville de Bruxelles

Először a Manneken Pis kosztümjeire voltunk kíváncsiak, így a szobrok, evőkészletek és a térképek felületes megtekintése után felszaladtunk az emeletre. Az a ruha amit a túránk alatt viselt, ki volt készítve, így megpróbálhattuk felöltöztetni (mivel a kis test igen merev, ezért nagyon speciálisan kialakított ruhákat kell csinálni, hogy úgy nézzen ki mintha rendesen felvette volna.) A felsőjét még fel tudtuk adni, az viszonylag könnyű volt, de a nadrággal nem boldogultunk. Volt mindenféle jelmez: orvos, focista, űrhajós, stb, de természetesen tekintetem a magyart kereste.

Huszár :)

űrhajós leszel és katona

Pindúr Elvis

Choco-story 

Aprócska kis üzlet, megvettük a jegyünket és egy kis szobában voltunk. Megtudtuk, hogy hamarosan bemutató lesz, azt megvárjuk. Addig lehetett kóstolni! ♡ Ki volt rakva tálkákba kóstoló tejcsokoládéból, fehér csokoládéból, és kétféle étcsokoládéból.

És mind isteni volt! Emellett, ha ez nem lett volna elég: volt egy kis csoki szökőkút is! ♡❤

Jó, nem szökőkút volt, de volt egy csomó keksz és elátartottuk, és ettünk belőle, és nagyon nagyon finom volt!😊 Aztán volt egy bemutató, ami nagyon érdekes volt! Láthattuk, hogyan készülnek a kis bonbonok, és még kóstolhattunk is. Szupi volt! 😊 Jelenleg leginkább az egyszerű, téglatest szerű bonbon a legelterjedtem, illetve ebben a kis csoki kuckóban játékmackó formájút is csinálnak. Azonban ki voltak állítva még a régi öntőformák is:

kisfiú és játékautó öntőformák

Ezek után következett a legjobb rész! Saját magunk és készíthettünk 1-1 kis desszertet.

Ez volt a nap csúcspontja!
Ez után még egy esküvői múzeumot néztem ki, ami szép volt, de nem egészen olyan, mint reméltem.

darázsderék!

masni

uszály

valami extrém :D

Az utolsó múzeum nem fogott meg minket annyira, úgyhogy elég korán végeztünk. Épp aznap volt a Brussel Brost, ami egy kis egynapos fesztivál Brüsszel összes egyetemistájának. Eléggé hívogató volt, így beadtuk a derekunkat. Mire odaértünk (vagy legalábbis a közelbe) eleredt az eső. Mi ketten a kis rozoga esernyő alatt imádkoztunk, hogy fedett legyen a rendezvény... de nem volt! Ennek ellenére nagy volt a tömeg, az egyetemisták semmitől sem zavartatva magukat az esőben táncoltak a zenére. Mindenki részeg volt, ahogy az egy fesztiválhoz illik, és tényleg érdekes volt látni, hogy egy pillanatig sem hatja meg őket az eső. És igazuk van! Ha az eső miatt kihagynának egy bulit, hát nem igazán buliznának... :D #belgianweather

La Hulpe

Az első héten még nincs volt semmi dolgom, ezért úgy döntöttem, hogy felfedezem La Hulpe-öt.

Hogy is kerültem ide?

Az indulás előtt, már írtam róla, eléggé nem stresszeltem túl a készülődést... És nem igazán találtam szállást sem. Ez a SZIGET és a SZIN környékén kezdett igazi pánikba átváltozni, már amennyire hagyom magam egy fesztiválon idegeskedni.😈 Hát nem! 😆De a SZIN-en teljesen véletlenül kaptam egy e-mailcímet, amire írtam, és nagyon gyorsan kaptam választ is! Egy kedves hölggyel vettem fel a kapcsolatot, kiderült, hogy van velem egyidős fia (később megtudjátok miért fogalmazok ilyen óvatosan), írta, hogy pont lesz az ő házukban üres szoba, amit ki tudok bérelni. Mindent elintéztünk emailben, úgy volt hogy kijön értem a reptérre, de tudjátok, hogy végül nem jött össze, de Brüsszelben egy másik helyen találkoztunk, és ő hozott el a házba. Kiderült, hogy tényleg az ő saját házában, ahol él, egy szobát kapok, nagyon kis aranyos kedves szoba, úgy néz ki, mintha az előző lakó csak épp beszaladt volna a városba, az asztalon minden szétpakolva.

No de a ház:

akarom mondani kastély!

Szóval vissza a túrához!
Ha az ember rákeres La Hulpe-re a Google-ön, egy kastélyt (na jó egy igazibbat) fog találni. Úgy döntöttem felfedezem! A google térképpel kicsit megküzdöttem, de valami utat sikerült offline találnom a telefonomra, illetve indulás előtt is igyekeztem alaposan tanulmányozni a térképet.

Az építészet Belgiumban eléggé hasonló Németország néhány területéhez. A magyarhoz képest eléggé más, de ki mondjuk több időt töltött el pl. a bajor térségben, annak bár nem ugyanaz, de ismerős lehet a hely. Nagy hagyománya van a sima téglával befedett épületeknek.

Az úton mindenféle különlegességet láttam, házakat, hipszter bokrokat:

farm szerű épület

Az úton mosolygósan haladtam, szép időnk is volt, és jól éreztem magam végre. Az egyik ház előtt egy férfi épp a postáját nézte talán, rám köszönt azzal a bizonyos Bonjuor-ral! Én vissza is köszöntem, ezen felbuzdulva társalgást szeretett volna kezdeményezni, de a a szép köszönés megtévesztette: én valójában egyáltalán nem tudok franciául.
Szépen lassan varázslatos kis házikók között mesebeli bokrokkal szegélyezett utam elért a Kastélyig, avagy ahogy itt hívják:

 És itt egy még varázslatosabb utazás vette kezdetét! Ettől a táblától már csak gyalog lehetett tovább menni, ugyanis a kastély egy hatalmas park túlsó végén magasodott.Volt itt például hatalmas fenyőfa, édes kis tavacska, és az egész ösvényen végigkísért az egyre közeledő kastély látványa.

Château de la Hulpe

Autómentes nap Brüsszelben

Induláskor volt egy kis kapkodás, mert a bankkártyámra nem érkezett meg az ösztöndíj, az automata viszont nem fogad el papírpénzt, annyi apró meg nem volt nálam. Így K. vette meg a jegyemet, átszaladtunk a vonathoz.

Az autómentes nap nem teljesen autó mentes, de az átlagoshoz képest sokkal kevesebb van - legalábbis ezt mondják. Nekem ez az első napom Brüsszelben, úgyhogy nem tudom annyira értékelni a látványt, hogy üresek az utak.
A tömegközlekedés ingyenes, így először egy Bazilikához megyünk, mert az kívül esik a központtól, és gyalog nehéz megközelíteni. És hát hatalmas! Már messziről látszik, hogy tekintélyt parancsoló.

De amikor bemegy az ember akkor érzi csak igazán mekkora méretekről beszélünk. Egyszerűen hihetetlenül magas a beltere. Nincs olyan kép ami visszaadná ezt az élményt. (Ja amúgy simán 4 orgona volt bent)

A kép trükkös, nagyon kijöttem az előtérbe

Aztán visszamegyünk a központba, hogy ott is körülnézzünk. Felmegyünk a metrótól, és egy kis téren találjuk magunkat. Egy nagy épület oldalában vagyunk, van itt valami víz is, meg liftek, éttermek és egy fagyizó. Na oda be is megyünk. Azaz mennénk, de az utcán áll a sor. (mondjuk az üzletben egyébként sincs túl sok hely) Mindenesetre a sok ember jó fagyit jelent, és jelenthetne-e mást pont Belgiumban a csoki hazájában? Isteni finom! :)
Az épület, aminek az oldalából nyílt a tér egy templom, gyönyörű fehér homlokzattal.

Gondoltuk ide is benézünk, biztos bent is szép, de bent imádkoznak az emberek és valaki beszél, úgyhogy nem akarunk zavarni, inkább gyorsan kijövünk. A téren nagyon sok ember van, ételes bodé, vásári hangulat. Tovább megyünk a kis utcákon, egy helyütt dobolás hallatszik de túl sokan állnak körbe és semmit sem látunk.

Mindenhol végig az úton hatalmas tömeg, néha már-már lökdösődni kell, hogy átjussunk. Másutt gyönyörű régi, díszes épületek között egyszer csak egy metál koncert.

Kicsit érdekes a harmonia. A hang felé megyünk, el is jutunk a performansz helyszínére. Emberek fura maszkban zenélnek nagyon hangosan. Sajnos túlságosan nagy a tömeg, hogy akár egy képet is csinálhassak. Pedig nagyon tetszett, volt valami elmondhatatlanul vagány, abban ahogy a történelmi épületek között zúztak. Továbbhaladva kiérünk a Grand Place-ra Brüsszel híres főterére. Szerencsénkre pont kisüt a nap, és így egészen elképesztő élményt nyújt a sok aranyozott szobrocska és épület.

Talán angyal-babák

Az első pár nap

Az első reggel egy idegen helyen.

Az idő kicsit borús - ahogy arra számítottam. Felöltözöm, (az időnek megfelelően) sötét színekbe, de mosolygósan. Összeszedem a táskám, és kimegyek a nagyjából 7-8 szobát összekötő folyosóra. Megpróbálok keresni valakit, aki meg tudja mondani, merre találok boltot. Reggelit és más dolgokat is kell vennem, amiket nem akartam otthonról hozni, például tusfürdő. Nem találok senkit. Lemegyek a földszintre, a hatalmas konyhába, a tágas nappaliba, ami olyan tágas, mint a mi egész lakásunk, pedig az sem kicsit. Kis bóklászás után az emeleten sikerül találkoznom egy nagyjából velem egyidős, alacsony, barna hajú, mosolygós lánnyal, K.-val. Az útbaigazításhoz odaadom neki a kis naplócskámat és rajzol bele nekem egy térképet.

Az út elején még tökéletesen értem és emlékszem az utasításokra, viseletem színe és az idő ellenére a járókelőkre mosolygok, akikköszönnek, úgy, ahogy csak ők tudják kiejteni a "Bonjour"-t. Aztán kicsit eltévedek, segítséget kérek, de nem tudják merre lehetnek ezek a boltok. Végül egy búcsúzkodó családot szólítok meg, ahol előkerül az okos telefon és újabb útbaigazítást kapok. Persze pár percen belül újra "eltévedek", vagy legalábbis visszafordulok a jó útról. Próbálok szerezni egy térképet, veszek is egy "autós" térképet Brüsszelről (ekkor még nem tudtam, hogy valójában La Hulpe-ben vagyok.) 

Végül odataláltam. Fantasztikus érzés volt. Bevásároltam, majd hazamentem.

Kipakolok, eszem valamit, de fent a szobámban nagyon egyedül érzem magam. pró kis szoba, kint rossz idő, én meg bezárva.

Most még nagyon egyedül vagyok, egy országban ami ijesztőbb, mint gondoltam, és nem beszélem egyik hivatalos nyelvet sem, és még az angolom se elég jó. Remélem, hogy ez csak egy hullámvölgy, és ha majd elkezdem a szakmai gyakorlatot, megismerkedem a kollégákkal, keresek egy kórust, lesz társaságom, ahogy egyre többen leszünk a házban, és én is belejövök a nyelvbe, és kicsit feloldódom, akkor minden jobb lesz. Nem akarom feladni, és előbb hazamenni, mert nincs szükségem egy újabb kudarcra. Sikert akarok, azt, hogy kibírjam, jól érezzem magam, fejlődjek, és jobb emberré váljak.

Mert nagyon rossz volt anyáékat látni, ahogy ott állnak és néznek utánam. Azért a kiabálással teli 10 percért jöttek fel velem amit együtt töltöttünk. Pedig annyival jobbat is érdemelnének, mint én. Rendetlen vagyok és teljesen céltalan. Sokszor kell rám sokat várni, mindig késésben vagyok.

Este rájövök, hogy a helyzetem magától nem fog megjavulni. Átkopogok K.-hoz, említett valami programot vasárnap Brüsszelben, megkérdezem, hátha csatlakozhatok hozzá. Szerencsére igent mond, és én már alig várom!

Indulás

Ez egy kész hullámvasút!

Kezdjük az elején! Azt hiszem fent volt.

Anno, valamikor a második évemben egyszer beadtam egy Erasmus pályázatot, Hollandiába, Eindhovenbe, de az épp aktuális rossz tanulmányi eredményeim miatt végül is visszamondtam még a jelentkezési fázis elején. Mindenesetre nyitott voltam egy esetleges külföldi útra, de nem akartam egyszerre kint is meg otthon is megszakadni. Valami más megoldásra vártam.

Aztán az első sikertelen kurzusom után kicsit megcsúszott alattam a talaj, és rám borult az a kis palota amit magam köré szőttem álmokból, vágyakból, célokból. Akkor minden összedőlt, és sajnos azóta sem sikerült újakat álmodnom.

Aztán neki indultam az utolsó félévemnek. Elég sok és nehéz tárgyat kellett felvennem, és csak akkor álltam neki a szakdolgozatomnak, és még felvételizni is akartam, és a záróvizsga, és és.... Úgy indultam neki, hogy ez nagyon nehéz lesz, szinte lehetetlen mindent kézben tartani, de ott volt az a 'szinte'. Tudtam, hogy nagyon bánnám, ha meg sem próbálnám. Jobban, mint azt, hogy esetleg majd nem sikerül... És ezt igyekeztem is tudatosítani magamban, de könnyű volt olyan messziről ezt gondolnom.... Mert (spoiler!) bizony az lett a vége, hogy (csupán egy tárgy híján, de) nem sikerült. És akkor ott ezt hatalmas tragédiának éltem meg. Pár hétig el is tartott mire eszembe jutott: úgy indultam neki ennek az útnak, hogy nem baj, ha nem sikerül.

Természetesen azt az egy tárgyat csak következő tavasszal pótolhatom, úgyhogy a hároméves képzésből négyet csinálok és van egy "üres" őszi félévem.

Aztán bementem az egyik csoporttársam, egy barátom védésére, ahol mellém ült az Erasmus koordinátorunk, szóba elegyedve azonnal lecsapott erre az üres félévemre. Akkor is épp teljesen céltalan voltam, aztán eszembe jutott. Talán erre az alkalomra vártam! Itthon semmi dolgom, csak kint kell teljesíteni! És őszintén szólva, ha nem lenne ez a csúszás, valószínűleg nem megyek sehova Erasmus-szal. Mi van, ha az az egy tárgyam pont azért nem sikerült, hogy tudjak élni ezzel a lehetőséggel. Mi van ha a sors vagy Isten vagy a saját tudatalattim akarta így. Mi van ha így kell lennie?

Bennem volt a kezdeti lelkesedés, de nyögvenyelős utat tettem meg mire elindultam. És ezt a repülőre várva realizáltam:

Nagyon rossz volt látni anyáékat, ahogy ott állnak és csak néznek utánam. Azért a kiabálással teli 10 percért jöttek fel velem amit együtt töltöttünk. Miért csak ennyit és miért így? Miattam. Annyira nehezen indult ez a Brüsszel projekt. Mindennek későn álltam neki, a jelentkezésnek, a szálláskeresésnek, a regisztrációknak, a teszteknek, a pakolásnak. Csak ültem, sodródtam az árral, és vártam, hogy majd valaki lökdös a cél felé. Amióta elbuktam az első tárgyamat az egyetemen, azóta már nem hiszem, hogy képes vagyok mindenre. Elbuktam az önbizalmamat is. Remélem, hogy ennek az útnak az lesz az eredménye, hogy visszakapom. 

Aztán felszálltam a repülőre. Már korábban is utaztam egyedül repülőn, Németországba, de az egy kicsit más volt, mert ott a család rakott fel a gépre és a családom várt a másik oldalon is. Most fogalmam sem volt mi vár, ha megérkezem. Most nem volt olyan jó egyedül utazni.

A repülőn teltház volt, alig fértek el a csomagok. Mint New York-ba menet, most is meghallgattam a Kozmosz Stabil oldalfekvés című számát, csak a "repülőn extra lábtér miatt" :D

Indulás előtt elmondták a kötelező biztonsági előírásokat. A szokásost, meg azt, hogy a Samsung Galaxy Note 7 telefonok használata és töltése szigorúan tilos a gépen. :D

Kiderült, hogy az út 1 óra 40 percet vesz igénybe. Erről két dolog: 1. Visszafele bekészítek egy filmet, mert simán lesz rá idő, 2. Én meg három órát döcögök Dunaújvárostól Szegedig...

Párszor el-elpityeredtem, főleg ha a szüleimre gondoltam, valószínűleg a fent említett bűntudat miatt, de igazából nem is szomorú voltam, inkább hatalmas szeretettel gondoltam rájuk, és hálával, amiért mindig segítenek, bármit is csináljak jól vagy rosszul! :) Szóval inkább csak a szememen csordult túl az a végtelen szeretet amit irántuk érzek. Meg biztos a feszültség is. A két fő gondolat, ami cikázott bennem: A 3 hónap egyáltalán nem sok, el fog repülni nagyon gyorsan és Fogalmam sincs mit fogok csinálni a következő héten. Eléggé összezavaró.

Jött a büfékocsi, eszembe jutott a németországi út, hogy nem sokkal előtte olvastam egy cikket, hogy a sós olajos magvak jók a repüléskor, de most elfelejtettem, szerencsére nekik volt. Azonban előttem ült két fiú, eléggé fiataloknak tűntek. Akartak venni két sört, de alig volt rá pénzük. Szó szerint nagyon mélyen a zsebükbe nyúltak, elővették minden apró, csörgő pénzüket és odaadták. Volt benne minden. Euro, forint, dollár... :D

Az is eszembe jutott párszor, vajon hogy fogok tudni menedzselni egy életet egy bőröndből?

Vajon milyen idő lesz ha leszállunk? Tudtam, hogy ott is sokszor esik, mint Angliában, de elég furcsa volt az otthoni 30 fokban mindenféle vastag ruhát pakolni.

Eszembe jutott az is, hogy milyen gázak ezek a kicsi ablakok, de biztos nehéz megtörni egy repülőgép testének kontinuitását.

A gépen egyébként egészen kocsmahangulat volt a diákcsoportok miatt akik velünk utaztak.

Aztán leszálltunk. A hölgy, akitől a szobát bérlem, nagyon segítőkész és kedves, felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre. Amikor meglett a bőröndöm, írtam neki, de kiderült, hogy még úton van Párizsból Brüsszelbe, találkozzunk máshol. Kimentem megkeresni a Shuttle Bus-t. Épp találkoztam még egy magyar anyukával és kislányával akik sokat járnak ide, és útbaigazítottak. A reptér kicsinek tűnt, és pár része el volt kordonozva, mint amit építenek. Valamint az utasokhoz képest feltűnően sok volt a gépfegyveres terepruhás katona. És akkor esett le. Először azt hittem, hogy ez AZ a reptér, de otthon utána nézve rájöttem, hogy AZ a belső reptér volt, én meg a külsőn szálltam le.

Amennyivel fejlettebbnek gondoltam Belgiumot, annyira teljesen normális, hogy a buszmegállóban várva körülöttem mindenki dohányzott.

A busz 40 perc alatt bevitt Bruxelles-midi-be ahonnan egy taxival vagy metroval el kellett jutnom a megbeszélt Herrmann Debroux metromegállóig (kész szerencse, hogy matematikusként nem esett nehezemre ezen nevek kiejtése :D köszi Szeged! <3) Gondoltam inkább metrozok, olcsóbb is, meg legalább kicsit kipróbálom magam élesben. Nagyjából 5 ember megkérdezése és 40-45 perc elteltével meg is találtam a metrot, sikerült jegyet vennem, a hatalmas és dög nehéz bőröndömmel eljutni a megfelelő állomás megfelelő oldalára. Egy átszállás után már ott is voltam a megbeszélt helyen.

Itt jegyezném meg, hogy az emberek nagyon nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Még ha nem is tudtak angolul, az egyszerűbb dolgokat, mint például metro stop megértették, és franciául, meg a kezüket használva, erősen gesztikulálva elmagyarázták mit hol találok.