Az első pár nap

Az első reggel egy idegen helyen.

Az idő kicsit borús - ahogy arra számítottam. Felöltözöm, (az időnek megfelelően) sötét színekbe, de mosolygósan. Összeszedem a táskám, és kimegyek a nagyjából 7-8 szobát összekötő folyosóra. Megpróbálok keresni valakit, aki meg tudja mondani, merre találok boltot. Reggelit és más dolgokat is kell vennem, amiket nem akartam otthonról hozni, például tusfürdő. Nem találok senkit. Lemegyek a földszintre, a hatalmas konyhába, a tágas nappaliba, ami olyan tágas, mint a mi egész lakásunk, pedig az sem kicsit. Kis bóklászás után az emeleten sikerül találkoznom egy nagyjából velem egyidős, alacsony, barna hajú, mosolygós lánnyal, K.-val. Az útbaigazításhoz odaadom neki a kis naplócskámat és rajzol bele nekem egy térképet.

Az út elején még tökéletesen értem és emlékszem az utasításokra, viseletem színe és az idő ellenére a járókelőkre mosolygok, akikköszönnek, úgy, ahogy csak ők tudják kiejteni a "Bonjour"-t. Aztán kicsit eltévedek, segítséget kérek, de nem tudják merre lehetnek ezek a boltok. Végül egy búcsúzkodó családot szólítok meg, ahol előkerül az okos telefon és újabb útbaigazítást kapok. Persze pár percen belül újra "eltévedek", vagy legalábbis visszafordulok a jó útról. Próbálok szerezni egy térképet, veszek is egy "autós" térképet Brüsszelről (ekkor még nem tudtam, hogy valójában La Hulpe-ben vagyok.) 

Végül odataláltam. Fantasztikus érzés volt. Bevásároltam, majd hazamentem.

Kipakolok, eszem valamit, de fent a szobámban nagyon egyedül érzem magam. pró kis szoba, kint rossz idő, én meg bezárva.

Most még nagyon egyedül vagyok, egy országban ami ijesztőbb, mint gondoltam, és nem beszélem egyik hivatalos nyelvet sem, és még az angolom se elég jó. Remélem, hogy ez csak egy hullámvölgy, és ha majd elkezdem a szakmai gyakorlatot, megismerkedem a kollégákkal, keresek egy kórust, lesz társaságom, ahogy egyre többen leszünk a házban, és én is belejövök a nyelvbe, és kicsit feloldódom, akkor minden jobb lesz. Nem akarom feladni, és előbb hazamenni, mert nincs szükségem egy újabb kudarcra. Sikert akarok, azt, hogy kibírjam, jól érezzem magam, fejlődjek, és jobb emberré váljak.

Mert nagyon rossz volt anyáékat látni, ahogy ott állnak és néznek utánam. Azért a kiabálással teli 10 percért jöttek fel velem amit együtt töltöttünk. Pedig annyival jobbat is érdemelnének, mint én. Rendetlen vagyok és teljesen céltalan. Sokszor kell rám sokat várni, mindig késésben vagyok.

Este rájövök, hogy a helyzetem magától nem fog megjavulni. Átkopogok K.-hoz, említett valami programot vasárnap Brüsszelben, megkérdezem, hátha csatlakozhatok hozzá. Szerencsére igent mond, és én már alig várom!